Azoknak szeretnék útmutatást adni, akik gondtalan várandósságot szeretnének. Azoknak, akik képesek elhinni, hogy ők maguk döntenek arról, hogy milyen lesz a gyermekvárásuk időszaka és kimenetele. Amikor nem másokra várunk, vagy másokat hibáztatunk, hogy megoldják a problémáinkat, hanem kezünkbe vesszük a babánk és a saját életünk sorsát is. A módszer lényegét három gyermekvárásom sztoriján át szeretném megmutatni.
A fiammal 26 évesen lettem terhes, 1 hónappal szeretett öcsém elvesztése után. A férjemmel nagyon vártuk a babát, és amúgy is én örökletesen olyan „egyszerre mindent” AKARÓ voltam…J Persze végig dolgozni akartam a terhességem alatt a követelő, megítélő, munkamániás stílusomban, csak azt nem martam el magam mellől, akinek muszáj volt velem maradnia… Kiborulások, ordibálások, melyet rákentünk a megjelent terhességi cukorra, amely „normális” hiszen apukám is cukros, hát én is az lettem… Inzulinra állítottak, és Budapesten szülhettem neonatológus felügyelet alatt. A fiamnál viszont nagyon nem úgy volt semmi, ahogy én akartam… a szülés gyorsan menjen, kell hozzá az oxitocin, burokrepesztés, gátmetszés. Születése után azt hittem, hogy ha sok energiát fektetek bele, mint a munkáimba, a fiam kevésbé lesz hasfájós… és jött a hasfájás, a terhességi depresszió, sírás, kiborulás – még szerencse, hogy egy jó pszichológus mentette a menthetőt szülés után fél évvel.
Elkezdtem a sportot, így vártam a második babánkat, bíztam benne, hogy sporttal, helyes étrenddel már nem lesz gond a cukorral. Azonban továbbra is magas lett, diétára tettek, de a gyermek túl kicsi súlya lefoglalta az orvosokat. A 37. héten sokan voltak már az osztályon… a főorvos úgy döntött, ha a vizsgálat után nem indul be a szülésem, akkor másnap megindítják. Elindult még aznap este, szóltunk a dokimnak, gyorsan, mert megy szabira másnap – oxitocin, a gátról lemaradtak… Alig 2300 grammal született meg a kislányom, 1,5 évvel a fiam születése után. Nagyon szerettem a gyermekeimet, de mindig sokat akartam adni és csinálni mindenkinek… Több fogásos ebédet szerettem volna készíteni, mellettük pályázatokat írtam, egy kisebb fólia sátrat húztunk fel háztáji gazdálkodásra, és még a férjem telefonos üzletébe is besegítettem, ha kellett. „Hasznosságom” csak a munkában tudtam elképzelni. Aztán ezt kevésnek találtam, és jelentkeztem olyan területre a helyi multihoz a pénzügyi szakmámon belül, amiről tudtam, hogy kevés lesz a teljességhez, de én nagyon akartam… Szerencsémre, ha a munkámat nem is kedveltem, a csapat jó volt, lehet még ma is ott pötyögném a számlákat, ha…
…2017-ben nem kérnek meg, hogy segítsek egy egyesületnek… Mivel én persze, hogy abban is jó vagyok, ezért szívesen álltam az ügyük mellé, és hogy tudjam, mire szolgál, elvégeztem az MBSR mindfulness tréninget. Sok gondolatot megváltoztatott bennem a tréning, de még nem sejtettem, hogy ez csak a kezdete egy új életnek.
A tréning lényege a tudatosság, melyet a jelenlétben találhatunk meg a legkönnyebben. Több irányzat is foglalkozik az „itt és most” szemlélettel, szinte mindennek ez az alapja. Összefoglalva én azt látom, hogy ahhoz, hogy se a múlt történései, se a jövő aggodalmai ne hassanak kórosan rád, ne temessenek maguk alá, a jelen pillanatra történő, ítélkezés-mentes fókuszálás segíthet, ezáltal a tested túlléphet az elméd kicsinyes, vagy maximalista , erőlködő próbálkozásain.
.
Új tapasztalások nyíltak meg a meditációk által, új munkahelyet vonzottam magamhoz, ahol a számomra oly fontos kihívásokat és szakmai fejlődést megélhettem, egy igazán fejlődő csapattal – ez is egy lépcsőfok volt a tudatosságom felé.
Mozgásos meditációkat végeztem, elindultam hosszú futásokra és az első nagy transzomat, a 12 órás futásom alatt éltem meg, azonban még mindig nagyon „AKARÓS” voltam. Ha nem ment magától, ment erőltetve. A családban, a munkában és a sportban is még mindig úgy gondoltam, hogyha nagyon sok energiát fektetek bele, ha nagyon akarom, akkor úgy lesz, ahogy én akarom.
A harmadik gyermeket már csak békében, nyugalomban szerettem volna világra hozni. Ő volt az első, akit csak úgy megengedtem magamnak, mivel éreztem egy ideje, hogy szeretne valaki leszületni hozzánk. Gondoltam, dolgozok, sportolok végig, hiszen így akarom, így kényelmes és jó nekem.
Csak a kötelező vizsgálatokat kértem, eggyel sem többet az indokoltnál, max 3 ultrahang. Emlékszem az ultrahangos orvos arcára, mikor a DOWN-kór szűrést javasolta a 12 hetes UH után. Megkérdeztem, hogy lát-e valamit az ultrahangon, ami ezt indokolná, azt mondta nem. Megkérdeztem, ha kiderül valami gond, lehet valamit javítani a baba állapotán? Azt mondta nem, csak meg lehet szakítani a terhességet. Erre azonban – teljes elképedésére – azt válaszoltam, hogy akkor azért csináltassam meg, hogy a statisztikai adatok alapján aggodalommal tölthessem a várandósságomat? Amikor ez a tiszta lény úgy döntött, hogy én leszek az édesanyja, akkor nincs az az állapot, amiért én ez ellen bármit tennék.
Jó azt megélni, hogy a negatív gondolatok, azok nem tények, hanem csak automatikus mentális események. És ha ezeket nem mentális eseményként szemléljük, hanem tényként, akkor tényleg bevonzhatjuk azokat a negatív energiákat, hogy a gyereknek valami baja lehessen.
A várandósság 4. hónapjában megtapasztaltam az érzékenységem, mivel a férjemnek térdműtéte volt és az aggódásom rögtön kiütközött hasi görcsökön és hüvelyi folyásokon, melyet egy lelki fröccsel – és a negatív leletekkel – helyre is tett az orvosom.
Aztán jött, amit akár pofonként is szemlélhettem volna, ha nem tiszta elfogadással nézek rá: a 2. trimeszterben a vércukor-terhelésem 120 perc után 11,7 lett, ami a protokoll szerint azonnal kijelenthető terhességi cukorbetegséget jelent. A vizeletem teli laphámsejttel, fehérjével, és amorf cuccokkal. Mondanom se kell, hogy kibuktam azok után, hogy az elmúlt 7 évben 60-100 km futottam hetente, a terhesség alatt heti 6 órát intenzíven mozogtam, cukrot, fehér lisztet ritkán ettem, figyeltem a táplálkozásra.
Nagyon elkeseredtem, de az orvosom kérte, hogy azzal a tudatossággal, amit már 3 éve tanulok a meditációk által, és melyet én leginkább sportolás közben végeztem, iktassam ki a stressz-faktorokat, melyek ezeket a tüneteket okozták a testemben, és ismételjük meg 1 hét múlva a vizelet vizsgálatot, 4 hét múlva az OGTT-t.
A koronavírusos időszak nyilván még több stressz-hormon lehetőséget hozott azzal, hogy a fiammal való tanulást is meg kellett tanulnom, a munkámban pedig egyre több és több akadály jelent meg. Mindezt elfogadva elkezdtem a tudatos meditálást, „áthuzalozni az agyam”, ahogy egy amerikai agykutató okítja. Elhittem, hogy a testemet én irányítom az agyammal. Talán egyszerű azt mondani, hogy „fejben dől el”, de csak addig, amíg nem érted valójában mit takar. Nem az a lényege, hogy AKARATOD szerint változtatod meg a sorsot, és ha eléggé akarod, akkor az lesz, amit akarsz. Sőt, a példám mutatja, hogy egyáltalán nem. A sportban akár lehet is, de baromi fájdalmas. Akkor változik meg a jövőd, akkor leszel az az ember, aki szeretnél, ha nem engeded, hogy a negatív gondolatok megfertőzzenek, és nem hiszed el, hogy azok egyenlők a valósággal, hiszen ha tudod és hiszed, az a jövő valósulhat meg, amit csak szeretnél. A tested az elméd által tudatosan irányíthatod a jó, és öntudatlanul a rossz irányba – vagy előre mész és teremtesz, vagy csak próbálsz túlélni a világban. Nehezen hihető volt számomra is.
Aztán a 4 hét múlva megismételt OGTT meghozta azt, amit el se akartam hinni: 6,4 lett a 120 perces vércukor eredményem, (ami 7,8-ig a teljesen normális határértékbe tartozik). A vizeletem már egy hét múlva negatív lett, melyhez viszont egyetlen dolog kellett: elmondta az én szülészorvosom, hogy kell helyesen vizeletet leadni :DD. Ez elég viccesen hangzik, de mégis ez volt a kulcs… elmondta, hogy várandósan a több hüvelyi cucc miatt több minden is belekerülhet a vizeletbe és nem mindegy, hogyan esünk neki (hivatalosan ezt nevezzük középsugaras, toalettes vizeletvételnek)… Ez evidensnek tűnik, a háziorvos mégis először – teljesen jó szándékkal – egy doboz antibiotikummal küldött haza az eredmény láttán… Nyilván ehhez kellett az az orvosom, aki egyben tanítóm is, és felvállalta azt, hogy a protokollt félretéve, értem cselekszik.
Esetem egyedinek tűnik, azonban nem az. A Lelki Köldökzsinór Egyesület több éve mérhetetlen energiát fektet bele, hogy non-profit módon segítse a várandósokat, kisgyermekes családokat egy jobb életminőség felé. És az eredmények alapján a Mindfulness tréninget végzett kismamák körében 72% volt a természetese szülés aránya, (az első szüléseknél 9% a császár, és 5o %-ban megszültek az előzetes császármetszésen átesettek is), minimális (5 %) az oxitocin adása, vákuum és szövődmény alig akad. Egy vidéki kórházban.
És amikor azzal találkozom, hogy a kismama fél a természetes szüléstől, az csak azért lehet, mert megerőszakoljuk a természetet, ahelyett, hogy békén, a természet rendje szerint a gyermekünkben és magunkban bízva elhinnénk, hogy képesek vagyunk egészséges gyermeket boldogan kihordani, minden külső segítség nélkül megszülni és felnevelni. És az igazság az, hogy alapvetően a betegségek 95%-át is a gondolatainkkal teremtjük meg, amikkel azonban annyi jót és szépet is teremethetnénk, megőrizhetnénk az isten-adta egészségünket.
És végül azért most írtam meg ezt a történetet, a 33. hétben a harmadik gyermekemmel, mert ezek az események függetlenek attól, hogy mi lesz a továbbiakban, hogyan fogok szülni. Kétségek nélkül bízok benne, hogy nem lesz szükség semmilyen beavatkozásra, orvosra és szülésznőre is csak akkor, ha már el kell kapni a babát. J De a lényeg az, hogy ha az orvos azt mondja, hogy ez császáros szülés lesz, akkor is el fogom fogadni, mert semmi sem azon múlik, hogyan történnek az események velünk, hanem, hogy mi hogyan állunk a történéshez és miként éljük azt meg nyitott szívvel, elfogadón, bizalom