Várandósság a tudatosság jegyében

A harmadik gyermeket már csak békében, nyugalomban szerettem volna világra hozni. Ő volt az első, akit csak úgy megengedtem magamnak, mivel éreztem egy ideje, hogy szeretne valaki leszületni hozzánk. Gondoltam dolgozok, sportolok végig, hiszen így akarom, így kényelmes és jó nekem.

Csak a kötelező vizsgálatokat kértem, eggyel sem többet az indokoltnál, max 3 ultrahang. Emlékszem az ultrahangos orvos arcára, mikor a DOWN-kór szűrést javasolta a 12 hetes UH után. Megkérdeztem, hogy lát-e valamit az ultrahangon, ami ezt indokolná, azt mondta nem. Megkérdeztem, ha kiderül valami gond, lehet valamit javítani a baba állapotán? Azt mondta nem, csak meg lehet szakítani a terhességet. Erre azonban – teljes elképedésére – azt válaszoltam, hogy akkor azért csináltassam meg, hogy a statisztikai adatok alapján aggodalommal tölthessem a várandósságomat? Amikor ez a tiszta lény úgy döntött, hogy én leszek az édesanyja, akkor nincs az az állapot, amiért én ez ellen bármit tennék.

Jó azt megélni, hogy a negatív gondolatok, azok nem tények, hanem csak automatikus mentális események. És ha ezeket nem mentális eseményként szemléljük, hanem tényként, akkor tényleg bevonzhatjuk azokat a negatív energiákat, hogy a gyereknek valami baja lehessen.

A várandósság 4. hónapjában megtapasztaltam az érzékenységem, mivel a férjemnek térdműtéte volt és az aggódásom rögtön kiütközött hasi görcsökön és hüvelyi folyásokon, melyet egy lelki fröccsel – és a negatív leletekkel – helyre is tett az orvosom.

Aztán jött, amit akár pofonként is szemlélhettem volna, ha nem tiszta elfogadással nézek rá: a 2. trimeszterben a vércukor-terhelésem 120 perc után 11,7 lett, ami a protokoll szerint azonnal kijelenthető terhességi cukorbetegséget jelent. A vizeletem teli laphámsejttel, fehérjével, és amorf cuccokkal. Mondanom se kell, hogy kibuktam azok után, hogy az elmúlt 7 évben 60-100 km futottam hetente, a terhesség alatt heti 6 órát intenzíven mozogtam, cukrot, fehér lisztet ritkán ettem, figyeltem a táplálkozásra.

Nagyon elkeseredtem, de az orvosom kérte, hogy azzal a tudatossággal, amit már 3 éve tanulok a meditációk által, és melyet én leginkább sportolás közben végeztem, iktassam ki a stressz-faktorokat, melyek ezeket a tüneteket okozták a testemben, és ismételjük meg 1 hét múlva a vizeletvizsgálatot, 4 hét múlva az OGTT-t.

A koronavírusos időszak nyilván még több stressz-hormon lehetőséget hozott azzal, hogy a fiammal való tanulást is meg kellett tanulnom, a munkámban pedig egyre több és több akadály jelent meg. Mindezt elfogadva elkezdtem a tudatos meditálást, „áthuzalozni az agyam”, ahogy egy amerikai agykutató okítja. Elhittem, hogy a testemet én irányítom az agyammal. Talán egyszerű azt mondani, hogy „fejben dől el”, de csak addig, amíg nem érted valójában mit takar. Nem az a lényege, hogy AKARATOD szerint változtatod meg a sorsot, és ha eléggé akarod, akkor az lesz, amit akarsz. Sőt, a példám mutatja, hogy egyáltalán nem. A sportban akár lehet is, de baromi fájdalmas. Akkor változik meg a jövőd, akkor leszel az az ember, aki szeretnél, ha nem engeded, hogy a negatív gondolatok megfertőzzenek, és nem hiszed el, hogy azok egyenlők a valósággal, hiszen ha tudod és hiszed, az a jövő valósulhat meg, amit csak szeretnél. A tested az elméd által tudatosan irányíthatod a jó, és öntudatlanul a rossz irányba – vagy előre mész és teremtesz, vagy csak próbálsz túlélni a világban. Nehezen hihető volt számomra is.

Aztán a 4 hét múlva megismételt OGTT meghozta azt, amit el se akartam hinni: 6,4 lett a 120 perces vércukor eredményem, (ami 7,8-ig a teljesen normális határértékbe tartozik). A vizeletem már egy hét múlva negatív lett, melyhez viszont egyetlen dolog kellett: elmondta az én szülészorvosom, hogy kell helyesen vizeletet leadni :DD. Ez elég viccesen hangzik, de mégis ez volt  a kulcs… elmondta, hogy várandósan a több hüvelyi cucc miatt több minden is belekerülhet a vizeletbe és nem mindegy, hogyan esünk neki (hivatalosan ezt nevezzük középsugaras, toalettes vizeletvételnek)… Ez evidensnek tűnik, a háziorvos mégis először – teljesen jó szándékkal – egy doboz antibiotikummal küldött haza az eredmény láttán… Nyilván ehhez kellett az az orvosom, aki egyben tanítóm is, és felvállalta azt, hogy a protokollt félretéve, értünk cselekszik.